Legalábbis nekem...
Szombat óta megint nagyon fáj a hasam. Gondolom megint nő a kisvackorom odabent. De legalábbis remélem. Mivel mocorog nem tulajdonítok jelentőséget a pocak húzódásnak vagy fájásnak vagy minek nevezzem. Leginkább olyan fájdalomhoz tudom hasonlítani, mint mikor bentragad egy puki vagy épp tudod, hogy azt a pukit, ami ott van, egy darabig nem tudod (nem szabad) kieregetni és akkor csikar vagy fáj, vagy úgy húz vagy mifene...
Néha meg ugye nem tudom eldönteni, hogy a pocakom vagy a derekam fáj, vagy a derekamból sugárzik a pocakomba, vagy a csípőmből? Van, hogy nem tudok felállni... és talán nem is annyira a fájdalomtól, hanem inkább az aggódástól. Na vajon most ha annak ellenére, hogy így fáj felállok, nem teszek e rosszat...
S ha a pocak nem fáj, akkor fáj a fejem...
De végül abban maradtam magammal, hogy inkább legyenek ilyen fizikai fájdalmaim, mintsem a lelkem fájjon, mert valami nincs rendben a csöppséggel. Ezek a fájdalmak elviselhetőek. A lelkieket valószínüleg nagyon nehezen élném túl.
Benedgúz mocorog. Néha lusta disznó néha aktív. DE MOZOG :O) És én ezt nagyon szeretem :o)
